az egyetlen módja annak, hogy elfelejtsen egy embert, egész nap gondolkodik rajta

formák elfelejteni a szenvedést, vagy elfelejteni, ki bántott téged nem hinni a nyilvánvalónak, ez a Harvard-tanulmány a leghatékonyabb módszert mutatja.

amikor a szívedet figyelmen kívül hagyják, és a szemetesbe dobják, csak ugyanolyan drasztikus, erőszakos és könyörtelen válasz marad. Az, hogy megragadják az érzéseidet, és a legteljesebb mértékben játszanak velük, szigorúan egy dolgot jelent: mindent, amit ez a kapcsolat képviselt, és egy lezárt dobozban tartja, hogy soha többé ne nyissa ki, hogy eltemessék a legsötétebb, legnehezebb és büdös földön, hogy soha ne lássák őt.

¿miért? Nyilvánvalóan azért, mert nem hagyta abba a fájdalmat; még akkor is, ha nem fogadja el állandóan, tudja, hogy ez egy olyan seb, amely a legkisebb mozdulattal is fájni fog. Még akkor is, ha a dolgok nem mentek rosszul, és nem volt kiabálás, féltékenység vagy sértés, ha mindez véget ért, mert a kötelék már kihalt, a boldog napokra való emlékezés bonyolultabbá válik, mint gondolnád. Mindkét esetben az emlékezet alakjai mindig fájnak, és a legkevésbé kívánatos az, hogy visszatérjenek hozzájuk.

vannak, akik úgy gondolják, hogy a szerelmi gonosz gyógyításához el kell engedned az időt, és a földet a kettő közé kell helyezned, de a pszichológiai kutatások és tanulmányok szerint ez a legrosszabb válasz.

“a legjobb módja annak, hogy elfelejtsük őt, elfelejtsük őt, sőt elfelejtsünk téged, emlékezni, látni az arcát minden testben.”

Daniel Wegner, a Harvard professzora arra kérte hallgatóit, hogy két szektorra oszlanak: egyesek egy fehér medvére gondolnának, mások nem; aztán megkért néhányakat, hogy öt percig beszéljenek arról, hogy mit akarnak, és kiderült, hogy azoknak, akiknek azt tanácsolták, hogy ne koncentráljanak az állatra, ez volt az első dolog, amit mondhattak, a többiek pedig egyszerűen változatos beszélgetést folytattak.

az orvos megállapította, hogy minél inkább arra buzdítják őket, hogy meditáljanak bármi máson, annál gyakrabban említik a boldog fehér medvét, a többiek pedig könnyen elengedhetik. Wegner ezzel az egyszerű eljárással demonstrálja, hogy a megértésünk által szabadon és tudatosan választott nehezebb, mint az, ami önmagában halad.

a projekt azt mutatja, hogy minél inkább megszállottan felejtünk el valamit, annál hosszabb ideig kísért minket ez az emlék. Amikor rossz tapasztalatokon megyünk keresztül a szerelemben, vagy úgy gondoljuk, hogy itt az ideje, hogy “legyőzzük” valakit, akkor megpróbáljuk elsöprően elnyomni a gondolatot, bizonyos ötleteket magunk mögött hagyni.

“még akkor is, ha nem mindig fogadja el, tudja, hogy ez egy olyan seb, amely a legkisebb mozdulattal is fájni fog.”

kiderül azonban, hogy ez a korlátozás, ez az ellenőrzés, amelyet megpróbálsz magadra kényszeríteni, csak leküzdhetetlen rögeszmékké válik; ha úgy döntesz, hogy a napot az elmétől távolodva töltöd el a képet arról, hogy ki törte meg a szívedet, vagy aki már nem –és nem is lesz–, lehetetlen abbahagyni a személyére való gondolkodást. Valójában még inkább jelen lesz.

¿észrevetted már, hogy ha mindig gondolsz valamire, akkor gyorsabban elfelejted? Ezt a lehetőséget a gyakorlatban is megvalósíthatnánk, hogy emlékezzünk annak a valakinek a fáradtságára, hogy végre valódi feledésbe merítsük.
a legjobb módja annak, hogy elfelejtsd őt, felejtsd el őt, sőt elfelejts téged, ha emlékszel, látod az arcát minden testben, amely keresztezi az utat, érzékeled az illatát minden parfümben, érzed jelenlétét a legmagányosabb éjszakákban, és hagyod, hogy a távolléte fájjon.

csak nem próbál elfelejteni, akkor a végén elhagyja.
tehát ebben az emlékek és könnyes esték útján, amelyek arra várnak, hogy elengedhessük, nézze meg ezeket a szerelmi szüneteket, amelyek megmutatják nekünk, hogy a szerelem hogyan képes véget vetni mindennek, és olyan dalokat, amelyeket hallania kell, hogy legyőzze a szerelmi szünetet.