Perfluoroktán-szulfonsav

töltött/töltetlen polimerek

kationos, anionos, nemionos és amfoter polimerek (beleértve a negyedik Aminoésztereket is)

a vízben oldódó kationos polimereket koagulánsként és vagy flokkulánsként használják olyan folyamatokban, amelyek magukban foglalják az ivóvíz, az iszap tisztítását víztelenítés, papírgyártás, bányászat és bevonó gyanták. A vízben oldódó töltött polimereket töltési potenciáljuk szerint kationos, anionos, nemionos és amfoter kategóriákba sorolják. A kationos polimerek pozitív töltési sűrűséget tartalmaznak. Sok polimer tartalmaz tercier vagy kvaterner nitrogént, amelyek nettó pozitív töltést biztosítanak a polimernek. Az anionos polimerek negatív töltésűek. A nemionos polimerek nem töltődnek, mert nem tartalmaznak ionizálható részt. Az amfoter polimerek zwitterionikusak, mind kationos, mind anionos funkcionális csoportokkal rendelkeznek. A töltés expressziója amfoter polimerekben a rezidens közeg pH-jának függvénye. A mechanisztikus vagy nem specifikus toxicitás mellett, amely nyilvánvaló lehet a halakban, gerinctelenekben és algákban, a kationos polimerek toxikus hatást fejthetnek ki a halak negatív töltésű kopoltyúfelületével való fizikai kölcsönhatások révén. Csökkentett oxigén transzfer következik a kapcsolódó káros hatások.

a kationos polimer kémia, a töltéssűrűség és a molekulatömeg hatásait a szivárványos pisztráng (S. gairdneri, O. mykiss) akut és krónikus expozíciójában értékelték. Az értékelt kationos polimerek két fő osztályból álltak. Az első osztály, az epiklórhidrin / dimetilamin kopolimerek kvaterner nitrogént hordoznak a polimer gerincén. A kationos kopolimer második típusa az akrilamid / akrilát kopolimerek voltak, amelyek kvaterner nitrogént hordoznak a polimer észter oldalláncán. Az értékelt poliaminok molekulatömege 10-200-250 kDa között mozgott). Az akrilamid / akrilát-észter kopolimerek töltéssűrűsége 10% – ról 39% – ra változott. Az akut vizsgálatokat statikus, nem renewalis és átfolyásos körülmények között is végezték. A krónikus vizsgálatokat átfolyásos expozícióval végezték. Az akut nem renewális vizsgálatok esetében az LC50 értékek nagyon változatosak voltak. A nem renewális vizsgálatokból származó akut LC50− értékek sorrendben 592, 271, 779 és 661 6G L-1-nek feleltek meg a három poliamin és egy akrilamid esetében. A poliaminok, vagyis a polimer gerincén lévő kvaterner nitrogénnel rendelkező polimerek általában akutabban mérgezőnek tűntek, mint az akrilamid alapú polimerek (kvaterner nitrogén a polimer észter oldalláncán). Átfolyási körülmények között a toxicitás fokozódni látszott a nem renewalis vizsgálatokhoz képest. A dinamikus vizsgálatokból származó akut LC50 értékek sorrendben 42,6, 96, 156 és 384 6G L− 1 voltak a három poliamin és egy akrilamid esetében. A dinamikus átfolyásos és krónikus vizsgálatok LC50 ACR-értékei mind a vizsgált poliaminok, mind a poliakrilamid esetében alacsonyak voltak, ami azt jelzi, hogy a krónikus toxicitás LC50 értékei nem különböztek az akut értékektől. Az alacsony ACR-értékek ezért azt jelzik, hogy az ebből eredő toxicitás a gyors akut hatások, nem pedig a hosszú távú kumulatív hatások függvénye volt. Megfigyelték a toxicitás csökkenésére utaló tendenciát a molekulatömeg növekedésével.

a szubletális hatások tekintetében a krónikus toxicitás szempontjából értékelt poliamin nem gyakorolt káros hatást a növekedési paraméterekre. Valójában mindkét poliamin a növekedési paraméterek koncentrációval összefüggő növekedését indukálta. A vizsgált akrilamid esetében a túlélő pisztráng testtömegének jelentős csökkenését figyelték meg. Ezekből a vizsgálatokból arra lehet következtetni, hogy a kationos töltés és a polimer fizikai nagy része volt a meghatározó tényező a nem renewalis rendszerben észlelt toxicitásban. Az átfolyási körülmények növelték a polimerek toxicitását a statikus körülményekhez képest. A polimer molekulatömege és toxicitása fordítottan arányos volt. Az átfolyó rendszerekben a kationos poliaminok mérgezőbbnek tűntek, mint a kationos poliakrilamidok.

számos kationos polimer akut toxicitását a D. magna, a fathead minnow (P. promelas), a gammarids (Gammarus pseudolimnaeus) és a midges (Paratanytarsus parthenogeneticus) in vitro vizsgálati módszerekkel vizsgálták. Ezenkívül egy mikrokozmosz-vizsgálatot is végeztek, amelyben halakat vagy gerinctelen fajokat, valamint tíz algafajtát alkalmaztak. Akut toxicitási vizsgálatokat végeztek D. magna− val és fathead minnow-val 100 mg L-1 polielektrolit-koncentrációban. Ha a 100 mg L− 1 vizsgálati koncentráció mérgezőnek bizonyult egyik vagy mindkét vizsgált organizmusra, akkor az elektrolitot a kevésbé érzékeny gammarid alkalmazásával vizsgáltuk. Az elektrolitok egy részét a midges segítségével teszteltük. Az LC50 értékek négy polikáció esetében nagyobbak voltak, mint 100 mg l− 1 A D. magna és/vagy a fathead minnow esetében. A fennmaradó 11 kationos polimer közül az LC50 értékek a D. magna esetében 0,09− 70,7 mg l− 1, A fathead minnow esetében pedig 0,88-9,47 mg l-1 között mozogtak. Az USEPA TSCA kritériumai szerint ezeknek a polikációknak az akut toxicitása az alacsony aggodalomra ad okot (LC50 > 100 mg l− 1), több közepes vagy nagy aggodalomra ad okot (LC50 < 100 mg l− 1− től LC50 < 1,0 mg l-1-ig). A Paratanytarsus parthenogeneticus LC50 értékek 100 mg l− 1− nél kisebbek voltak a nyolc vizsgált kationos polimer közül háromnál (< 6,25-50 mg l-1). A gammaridák LC50–je 8,1-33 volt.4 mg l-1 Hét 13 vizsgált polimerek.

a mikrokozmosz vizsgálatokban az algák növekedése a magasabb kationkoncentrációnál késleltetett volt. Nem volt azonban nyilvánvaló, hogy a polimerek közvetlen toxikus hatást váltottak ki az algákra, és a késleltetett sejtnövekedést spekulatív módon az algasejtek és a polimerek lehetséges fizikai kölcsönhatásainak tulajdonították. A mikrokozmosz fajösszetételének változásait a polielektrolitoknak tulajdonították, de a legeltetési tevékenységet nem zárták ki a kezelt mikrokozmoszok fajváltozásának okaként.

számos polielektrolit akut toxicitását vizsgálták a szivárványos pisztráng (O. mykiss), a tavi pisztráng (Salvelinus namaycush), a mysid (Mysis relicta), a copepod (Limnocalanus macrurus) és a Cladoceran (D. magna) esetében a Superior-tó vizében. Továbbá, a 21 napi életciklus-vizsgálat D. magna-ban a polikationos polimerek reprodukcióra gyakorolt hatásainak vizsgálatára vállalkoztak ebben a gerinctelen fajban. A vizsgált kationos polielektrolitok a következők voltak: Superfloc 330 (Calgon Corp.), Calgon M-500, Gendriv 162 (General Mills Chemicals), Magnifloc 570c (Calgon Corp.) és Magnifloc 521c. Statikus körülmények között a szivárványos pisztráng 96 h LC50 értéke 2,12 mg l− 1 volt a Superfloc 330 És 218 mg l-1 között a Gendriv 162 esetében. A toxicitás jellemzése A USEPA TSCA kritériumok szerint alacsony vagy közepes aggodalomra ad okot. A tavi pisztráng esetében a 96 h LC50 érték a Superfloc 33 esetében 2,85 mg l− 1, a Calgon M-500 esetében pedig 5,70 mg l− 1 volt. Ezek az adatok mérsékelt toxicitást jeleznek e halfajra. A D. magna esetében a 48 h LC50 0,34− 345 mg l-1 között mozgott, széles tartományban, a TSCA szerinti toxicitási jellemzőkkel, alacsony vagy különös aggodalomra ad okot. A 21 nap D. magna életciklus vizsgálat, Superfloc 330 és Calgon M-500 csökkent reprodukció a gerinctelenek alacsonyabb koncentrációban, azaz, 0,10 és 1,0 mg l− 1, illetve, mint azok, amelyek lehetővé teszik a túlélést, azaz, 1,10 és 2,85 mg l− 1. Az adatok bizonyos válaszváltozásokra utalnak, valószínűleg a töltéssűrűség következménye. Ezenkívül az adatok azt is jelzik, hogy legalább több polielektrolit-kation esetében a kapcsolódó toxicitás a vízi szervezetekben jelentős lehet.

a vizsgálatok kimutatták, hogy a kationos polimerek toxicitásának enyhítését elősegítheti anionos polimerek és/vagy szerves anyagok élelmiszerként történő hozzáadása az expozíciónak kitett fajokhoz. Pontosabban, a kationos polimer anyag toxicitása huminsav hozzáadásával csökkent. Huminsav hozzáadása a szivárványos pisztráng kultúráihoz kimutatták, hogy a kationos polimerek toxicitását akár 75-szeresére is csökkenti, a huminsav koncentrációjától függően a tenyészetekben. Összegezve, ezek az adatok azt mutatják, hogy szerves anyagok hozzáadása polikationos polimereket tartalmazó tenyészetekhez csökkenti a toxicitást. Ennek gyakorlati következménye az, hogy míg a szerves anyagok, például huminsav hozzáadása nélkül végzett standard toxicitási vizsgálatok lehetővé teszik a toxicitás összehasonlítását a vizsgált anyagok között, a szerves anyagok hozzáadása lehetővé teszi a toxicitás értékelését valószínűbb, környezeti szempontból releváns körülmények között.

az algatenyészetekben a polimer toxicitás mechanizmusa feltételezték, hogy a tápanyag-nyomfém megkötésének függvénye. Ezt a hipotézist három többkomponensű kenőanyag-adalékanyag vizes keverékének vízzel elhelyezett frakcióival (WAF) teszteltük. A WAF-okat a kenőanyag-adalékanyagok egy részének oldhatatlan jellege miatt használtuk. Az S. capricornutum toxicitási adatai általában azt mutatták, hogy a WAF− ok nagyon mérgezőek voltak, medián effektív terhelési koncentrációkat (EL50s) mutattak a sejtsűrűség növekedése vagy az 1 mg l-1-nél kisebb növekedési sebesség alapján. Ezzel szemben O. mykiss és D. magna esetében a kapott EL50 értékek meghaladták az 1000 mg l− 1-et. Ezenkívül olyan vizsgálatokat is bevontak, amelyek célja annak meghatározása, hogy a kenőanyag-WAF-ok algisztatikusak-e (az a koncentráció, amely gátolja az alga növekedését a sejtszint csökkentése nélkül) vagy algicid. E vizsgálatok eredményei azt mutatták, hogy az algatoxicitás közvetett volt, az esszenciális mikrotápanyagok megkötéséből ered. A standard algakoncentráció 200-1000% – át kitevő vas vagy dinátrium-etilén-diamin-tetraecetsav (EDTA) formájú WAF-erődítmények enyhítették a nem módosított tenyészetekben észlelt toxicitást. A WAF-tartalmú táptalajból eltávolított és friss táptalajban reszuszpendált algatenyészetek exponenciális növekedésnek indultak. Ezekből a tanulmányokból több következtetést lehet levonni: (1) a mikrotápanyagok töltéssel töltött polimer anyagokkal történő megkötése valószínűleg jelentős toxicitást eredményez a kitett organizmusok számára, az algák különösen érzékenyek a logaritmikus fázisnövekedés csökkenésére az alapvető tápanyagok kimerülése miatt; és (2) az anyagok szabványos vizsgálati protokollok alkalmazásával történő vizsgálata túlbecsülheti a toxicitást, mivel a standard táptalajok korlátozott tápanyagellátása és a természetes dinamikus vizek korrelációja alacsony.

környezeti kockázatértékelési esettanulmányt végeztek egy C12-C18 monoalkil kvaterner ammóniumvegyületre (MAQ) vonatkozóan. A MAQ egy kationos felületaktív anyag, amely más mosószer-komponensekkel kombinálva működik. Az esettanulmányban a vizsgált anyag fizikai és kémiai tulajdonságaira vonatkozó információkat, az előre jelzett környezeti koncentrációkat és a környezeti sorsot ismertették. Ezenkívül megvitatták a MAQ környezeti hatásokkal kapcsolatos adatait. A 96 órás EC50 értékek a zöld és kék-zöld algák és kovamoszatok esetében 0,12 és 0,86 mg l− 1 MAQ között mozogtak. Az algisztatikus koncentrációk 0,47− 0,97 mg l-1 között mozogtak. A daphnid 48 h EC50 értékek átlagosan 0,06 mg l− 1 voltak öt laboratóriumi vízben végzett vizsgálat során. A krónikus NOEC és LOEC egy 21 napos D. magna életciklus-vizsgálatban 0,01–0,04 mg l− 1 volt. A tengeri gerinctelenek, a mysid és a rózsaszín garnélarák EC50-értéke 1,3, illetve 1,8 mg l− 1 volt. A 96 h LC50 négy édesvízi halfaj esetében a lánchossz függvénye volt. Az LC50 értékek 2,8–31,3 mg l− 1–et tettek ki a C12–C14 lánchosszúságú MAQ− k esetében, és 0,10-0,24 mg l-1-et a C15-től C18-ig terjedő lánchosszúságú MAQ-k esetében. A mért 28 napos krónikus NOEC és LOEC a fathead minnow korai életszakaszú vizsgálatokban 0,46− 1,0 mg l–1 volt a C12 MAQ és 0,01− 0,02 mg l–1 A C16-C18 MAQ-k esetében. Nyilvánvaló, hogy ezek az anyagok laboratóriumi vizsgálatok alapján jelentős toxicitást mutatnak. Mivel ezeket az anyagokat valószínűleg Wwtf-ekben kezelik, az anyag aktivált iszap mikroorganizmusokra gyakorolt toxicitását értékeltük. A heterotróf aktivitás 50% – os csökkenéséhez szükséges MAQ-koncentráció körülbelül 39 mg l− 1 volt.

akut és krónikus toxicitási vizsgálatokat végeztek MAQ-val folyó-és tóvizekben. Az indoklás az volt, hogy értékelje a természetes vizekben lévő oldott szerves anyagok hatásait a polimer biohasznosulása szempontjából. Mind az akut LC50 értékek, mind a krónikus LOEC-szintek átlagosan háromszor magasabbak voltak a természetes felszíni vizekben a daphnidák esetében, a legérzékenyebb fajok esetében. Az LC50 értékek 0,1− 0,5 mg l− 1 MAQ között mozogtak hét folyó-és tóvízvizsgálatban (az LC50 laboratóriumi vízben átlagosan 0,06 mg l-1 volt). A mért krónikus NOEC és LOEC értékek négy különböző felszíni vízben végzett vizsgálatban 0,05− 0,10 mg l− 1 MAQ között voltak (a noec és a LOEC laboratóriumi vízben 0,01-0,04 mg l-1 között volt). Két folyóvízi akut toxicitási vizsgálat eredményei a kékcsőrű és a hasfejű Minnow-val összehasonlíthatók voltak a laboratóriumi vizsgálatokkal; az LC50 értékek 6,0 mg L− 1–nek feleltek meg a folyóvízben, szemben az azonos lánchosszúságú MAQ laboratóriumi vízben mért 2,8-31,0-vel.

Mikrokozmosz vizsgálatokat is végeztek, ahol a D. magna, a chironomid midges és a kolonizált folyami perifitonok replikált populációit olyan C12 MAQ koncentrációnak tették ki, amely várhatóan halálos a D. magna számára. A mikrokozmoszok átfolyó rendszerek voltak, természetes folyóvízzel és tiszta üledékkel. Az organizmusokat legfeljebb 4 hónapig tették ki, biztosítva a több generáció expozícióját. A vizsgálat eredményei alapján nem volt szignifikáns hatás a D. magna sűrűségére vagy a biomasszára C12 MAQ koncentrációban, 0,110 mg l− 1-ig. Az első hatás 0, 180 mg l− 1-nél jelentkezett azokban a populációkban, amelyek kezdetben ki voltak téve ennek a tesztkoncentrációnak. Az alacsonyabb koncentrációkhoz hozzászokott, majd 0, 180 mg l− 1-nek kitett populációkat nem befolyásolta hátrányosan. 0, 310 mg l-1 adag mellett mind az expozíciót megelőző, mind a kontroll csoportban szignifikáns csökkenés következett be. Az eredményeket a gerinctelen populáció dinamikájának kompenzációs változásainak tulajdonították, ahol az érzékeny egyének elvesztését kompenzálta a toleráns populációk szaporodási képességének növekedése Többgenerációs expozíció után.

végül terepi vizsgálatokat végeztek jó biológiai állapotú folyókon és tavakon, amelyek számszerűsíthető mennyiségű WWTF szennyvizet kaptak. Megvizsgálták a természetes fitoplankton és a zooplankton szerkezeti és funkcionális paramétereit, valamint a biológiai lebomlási arányokat. A zöld és kék-zöld algák és kovamoszatok laboratóriumi EC50-értékei mintegy 12-23-szor alacsonyabbak voltak, mint a fotoszintetikus aktivitást vagy a közösség szerkezetét befolyásoló in situ koncentrációban. Az előzetesen kitett mikrobaközösségek általi biodegradáció gyors volt, és a természetben előforduló szerves anyagok biodegradációját tükrözte. Az őshonos halak, makro-gerinctelenek és perifitonok sokkal kevésbé voltak érzékenyek a MAQ-ra, mint a legérzékenyebb laboratóriumi fajok, a D. magna. A szennyvíz által dominált patakban nem észleltek jelentős káros hatásokat a 0,27 mg l− 1 MAQ koncentrációnak kitett őslakos közösségek esetében, ami több mint kétszerese a laboratóriumi vizsgálatok alapján a daphnidák akut EC50-jének.

a Salvelinus namaycush tavi pisztrángot laboratóriumi kísérletekben két szennyvíztisztító polimernek, egy anionosnak (MagnaFloc 156) és egy kationosnak (MagnaFloc 368; Ciba Specialty Chemical) tették ki annak megállapítására, hogy ezek a bányászati műveletekben használt vegyi anyagok mérgezőek-e a kitett halakra. A polimereket a szennyvízhez adják, hogy megkönnyítsék a szuszpendált részecskék leülepedését és eltávolítását. A kationos polimerek elsősorban koagulálószerként működnek, és a negatív töltésű részecskék felületén adszorbeálódnak, így semlegesítik az elektrosztatikus felületi töltéseket. Az anionos polimerek elsősorban flokkulánsként működnek, amelyek a szuszpendált részecskéket nagyobb molekulatömegű aggregátumokká kötik össze, amelyek könnyebben leülepednek az oldatból. Az eredmények azt mutatták, hogy a kationos polimer MagnaFloc 368 lényegesen mérgezőbb volt a tavi pisztráng sütésére, mint az anionos polimer MagnaFloc 156. A MagnaFloc 368 96 órás LC50− je 2,08 mg l-1 volt, míg az LC50 a MagnaFloc 156 esetében nem volt meghatározható. A legmagasabb vizsgált MagnaFloc 156 koncentrációnál 600 mg l− 1, 5% – os mortalitást figyeltek meg.

az ezekben az ivadékokban megfigyelt toxicitást a töltéssűrűségnek tulajdonították. Minél erősebb a polimer elektrosztatikus töltése, annál nagyobb a toxicitása. A kisebb molekulatömegű polimerek szintén jellemzően nagyobb toxicitásúak. A toxicitás mechanizmusát feltételezik, hogy a töltött polimerek vonzódnak és kölcsönhatásba lépnek a kitett halak negatív töltésű kopoltyúfelületeivel. A halakban a kationos polimerek toxikus hatása összhangban van a hypoxiával, és ezt a kapcsolódó hisztopatológia bizonyítja, beleértve a fokozott vaszkularizációt, a sejtproliferáció révén megnövekedett lamelláris vastagságot és a lamelláris magasság csökkenését. A kórszövettani eredmények alátámasztják a károsodott légzésteljesítmény és a kopoltyúmembrán ionszabályozásának fiziológiai mechanizmusát. Az anionos polimerek esetében feltételezik, hogy ezek az anyagok fontos tápanyagokat kötnek le a közegben, például nyomfémeket magnézium és/vagy vas. Alternatív megoldásként az anionos anyagok is befolyásolhatják az ionszabályozást a kopoltyúmembránon belül.

fluoropolimerek

a Perfluoroktán-szulfonsavat (PFOS) és a perfluor-oktánsavat (PFOA) mindenütt jelen lévő környezeti szennyező anyagként azonosították. Ezek az anyagok nem természetes termékek, pusztán antropogén eredetűek. A perfluorozott savak (PFAs) általában az anionos fluorozott anyagok egy csoportja, amelyet perfluor-alkillánc és szulfonát vagy karboxilát oldó csoport jellemez. A perfluor-alkil láncot általában telomernek vagy szinonimaként fluorotelomernek nevezik. A perfluorozott vegyületeket prekurzor anyagként használják nagyon nagy molekulatömegű fluorozott polimerek szintézisében. A nagy molekulatömegű polimerek környezeti kötelezettségei méretük, azaz a molekulaméret kizárása és a lebomlással szembeni általános ellenszenv miatt korlátozottak. Az esetleges környezeti felelősség a végfelhasználói termékekben visszamaradó telomerek és a nagy molekulatömegű polimerek esetleges lebomlásának következménye. Az alábbiakban a telomer környezeti toxicitását tárgyaljuk.

a vízi élőlényekre gyakorolt akut és krónikus toxicitás értékelése mellett vizsgálatokat végeztek a PFOS endokrin rendszerre gyakorolt hatásainak értékelésére a szteroidogenezis, az endokrin eredetű génexpresszió, a hipofízis-hipotalamusz-tiroid tengelyre gyakorolt hatások és a reproduktív végpontok tekintetében. Kimutatták, hogy a PFOS az értékelt koncentrációkban befolyásolja az endokrin rendszert és a reproduktív végpontokat. Továbbá, a zebrafish-nak való kitettség, a megváltozott nemi arányok, a hímivarú gonadális fejlődés károsodása, valamint a hosszú távú, nagy dózisú (250 ~ g l− 1) expozícióból származó F1 embriók esetében az expozíciónak kitett nőstények a fejlődés korai szakaszában súlyos deformitásokat mutattak ki, és a lárvák 100% – os mortalitását eredményezték a megtermékenyítés után 7 nappal. Figyelemre méltó azonban, hogy egyes esetekben a vizsgálat PFOS-expozíciós koncentrációja jelentősen meghaladta a helyszíni mintákban találtakat, ezért ezen eredmények kockázatértékelésre gyakorolt hatása bizonytalannak tekinthető.

a PFOA esetében a vízi ökotoxicitási vizsgálatok többségét a prefluoroktánsav ammóniumsójával (APFO) végezték. Környezeti szempontból releváns körülmények között a vizes környezeti rekeszekben a PFOA teljesen ionizált komponensként (COO−) létezik. Mivel a fluoropolimerek kibocsátásának valószínű útja a WWTF szennyvíz útján történik, a PFOA baktériumokra gyakorolt toxicitását értékelték. Az iszap légzésgátlási vizsgálatainak 30 perces és 3 órás EC50− értékei > 1000 és > 3300 mg l-1 között mozogtak. Algák esetében a Pseudokirchneriella subcapitata alga-vizsgálatoknál jelentett legalacsonyabb 96 órás EC50 és NOEC érték 49, illetve 12,5 mg l− 1 volt. Összességében a 96 órás EC50 értékek (a növekedési sebesség, a sejtsűrűség, a sejtszám és a száraz tömeg alapján) 49 és > 3330 mg l− 1 között mozogtak. A NOEC értékek 12, 5 és 430 mg l− 1 között mozogtak. A USEPA TSCA kritériumok alapján a PFOA-t alacsony aggodalomra ad okot az algafajok számára. A Daphnid 48 h EC50 értékek (immobilizáció alapján) 126− tól > 1200 mg l-1-ig terjedtek. Az üledékben élő Chironomus tentans 10 napos NOEC – értéke > 100 mg l− 1 volt. Ezenkívül laboratóriumi vizsgálatok során nem volt nyilvánvaló a C. tentans− ra gyakorolt hatás 10 napos PFOA-expozíció után, legfeljebb 100 mg l-1 koncentrációban. Ezen toxicitási végpontok alapján a PFOA-t az USEPA TSCA kritériumok szerint jellemeznék, mivel a gerinctelen vízi fajok szempontjából nem jelent veszélyt. A gerinces halfajok esetében a mért 96 h LC50 értékek 280-2470 mg l− 1 között mozogtak. A halakra vonatkozó LC50 értékek alapján a PFOA-t az USEPA TSCA kritériumok szerint alacsony aggodalomra ad okot.

a rendelkezésre álló krónikus toxicitási adatok tartalmazzák a 14 daysay alga EC50 43 és 73 mg L− 1 értéket (a 96 órás NOEC− értékek mellett), a 21 napos daphnid reprodukciós Noec− értékeket 20 és 22 mg l-1 között, az édesvízi mikrokozmosz vizsgálatokból származó 35 napos vegyes zooplankton közösségi Loec-eket 10 és 70 mg l-1 között, a krónikus hal Noec-ket pedig 0 között.3 mg L− 1 szteroid hormonszintek hím halakban mért 39 napos mikrokozmosz vizsgálatok 40 mg l-1 alapján a túlélés és a növekedés egy 85 napos szivárványos pisztráng korai életszakaszban vizsgálatban. A halak szteroidhormon-szintjének csökkenését az első petesejtig eltelt idő csak korlátozott mértékű növekedése és a teljes tojástermelés korlátozott mértékű csökkenése kísérte. Így a PFOA krónikus expozíciója által kiváltott hormonális ingadozások korlátozott, közepes távú következményekkel járnak a halak szaporodási képességére. Van azonban némi bizonytalanság a PFOA-expozíció hosszú távú következményeit és az expozíciónak kitett populációk reprodukciós képességét illetően. A USEPA TSCA kritériumai szerint a PFOA-t az algákra nézve alacsony, a gerinctelenekre és a halakra nézve alacsony vagy közepes fokú krónikus veszélyként jellemeznék. A rendelkezésre álló adatok alapján a PFOA ökotoxicitása alacsony a vízi szervezetekre nézve. Figyelemre méltó azonban, hogy a fluoropolimerekkel kapcsolatos irodalom gyorsan bővül. A fluoropolimer irodalom átfogó áttekintése és összefoglalása messze túlmutat e fejezet hatókörén. Javasoljuk, hogy az olvasó olvassa el az aktuális szakirodalmat az adott esetről, valamint a további olvasáshoz szükséges áttekintést.