Presbiter

a jeruzsálemi egyház legkorábbi szervezete a legtöbb tudós szerint hasonló volt a zsidó zsinagógákéhoz, de volt egy Tanácsa vagy kollégiuma felszentelt presbiterekből (görögül: ~ vének). Az ApCsel 11: 30-ban és az ApCsel 15: 22-ben egy kollegiális kormányzati rendszert látunk Jeruzsálemben, amelynek élén Jakab áll, a hagyomány szerint a város első püspöke. Az ApCsel 14: 23-ban Pál apostol papokat rendel az általa alapított egyházakban.

a presbiter kifejezést gyakran még nem különböztették meg egyértelműen a felvigyázó kifejezéstől (később kizárólag püspökként használták), mint az ApCsel 20:17-ben, Titusz 1:5-7-ben és 1 Péter 5:1-ben. Az Apostoli atyák legkorábbi írásai, a Didakhé és Kelemen első levele például azt mutatják, hogy az egyház két kifejezést használt a helyi egyházi hivatalokra: a presbitereket (akiket sokan felcserélhető kifejezésnek tekintenek az episzkoposszal vagy a felvigyázóval) és a diakónust.

Timótheusban és Titusban az Újszövetségben egy tisztábban meghatározott püspökség látható. Úgy tudjuk, hogy Pál elhagyta Timóteust Efézusban és Titust Krétán, hogy felügyelje a helyi egyházat (1Tim 1:3 és Titus 1: 5). Pál megparancsolja nekik, hogy szenteljenek presbitereket / püspököket, és gyakoroljanak általános felügyeletet, mondván Titusnak, hogy “minden hatalommal feddje meg” (Titus 2:15).

a korai források nem egyértelműek, de a keresztény közösségek különböző csoportjainak volt egy csoportja vagy kollégiuma presbiter-felvigyázók a helyi egyházak vezetőiként működtek. Végül a fej vagy a “monarchikus” püspök tisztábban uralkodott, és végül minden helyi egyház követte a többi egyház példáját, és a többiek mintájára strukturálta magát, egyértelműbb felelősséggel az egyetlen püspökkel, bár a papok testületének szerepe továbbra is fontos maradt.

a 2.századtól bizonyos, hogy a püspök és a presbiter hivatalai egyértelműen megkülönböztetettek voltak, a püspököt a presbiterek Tanácsának elnökeként értették, és így a püspököt mind a tisztelet, mind a kiváltság tekintetében megkülönböztették a presbiterektől, akiket úgy tekintettek, mint akik tekintélyüket a püspök küldöttsége révén szerezték meg. Minden Püspöki széknek saját püspöke volt, és jelenléte szükséges volt az egyház bármely összejövetelének felszenteléséhez.

végül a kereszténység növekedésével az egyes gyülekezeteket már nem szolgálta közvetlenül a püspök. Egy nagyváros püspöke (a Fővárosi püspök) papot nevez ki az egyes gyülekezetek nyájának pásztorára, küldöttjeként eljárva.

a negyedik századi tudós, Jeromos (347-420) kijelentette:

“ezért a presbiter ugyanaz, mint a püspök, és ezt megelőzően az ördög felbujtására a vallás tekintetében emulációk keletkeztek, és az emberek azt kezdték mondani: Én Páltól vagyok, én Apollóstól és én Kéfástól, az egyházakat a presbiterek közös tanácsa irányította. De miután mindenki megszokta, hogy azokat, akiket megkeresztelt, saját tanítványainak tekinti, nem pedig Krisztusnak, az egész világon elrendelték, hogy a presbiterek közül választottat helyezzék a többiek fölé…Ezért, amint a presbiterek tudhatják, hogy az egyház szokása szerint alá vannak vetve annak, akit felettük helyeztek, úgy a püspökök is megérthetik, hogy nagyobbak a presbitereknél, inkább szokás szerint, mint az Úr valóságos rendelése által.”

kissé eltérő más verziók (John Calvint idézve) ugyanezt fejezik ki.

egy katolikus magyarázat azt sugallja, hogy a küldöttek püspökök voltak a kifejezés tényleges értelmében, de nem rendelkeztek rögzített székekkel, sem különleges címmel. Mivel alapvetően vándorok voltak, a közösség mindennapi életével kapcsolatos, szükséges feladatokat a képzettebb és nagy tekintélynek örvendő megtértek egy részének gondozására bízták.

ezzel együtt a “pap” címet jellegzetesen a presbitereknek/püspököknek tulajdonították. Greg Dues író, a katolikus szokások & hagyományok, azt állítja, hogy ” a katolikus egyházban ismert papság a kereszténység első generációja alatt nem volt hallható, mert abban az időben a papság még mindig állatáldozatokkal társult mind a zsidó, mind a pogány vallásokban.”Amikor az Eucharisztiát áldozatnak tekintették, a püspök szerepe papi dimenziót öltött. A harmadik században a püspököket papoknak tekintették. Presbiterek vagy vének néha helyettesítik a püspököt az Eucharisztiában. A harmadik század végére az emberek mindenütt a pap (görögül hierus, latinul sacerdos) címet használták arra, aki az Eucharisztián elnökölt.”